A hozzáértők azt mondják, azért is kellett egymás hegyére-hátára építeni a középkori végvárakat, hogy az egyikből könnyű legyen jelezni a másikba, ha ránk tört az ellenség. Valójában persze gyorsan híre ment, ha jött a török vagy az osztrák, de tény: a Balaton-felvidéken több csodálatos erődítmény védte a vidéket. No és persze védte az úri családot, de a környékbeli jobbágyokat is, hiszen volt hova bemenekülni, ha jött a „vész”. Arról ugye korábban írtunk, hogy az egykori végvár rendszerünket jelentősen megrongálta a Habsburg Birodalom a Rákóczi szabadságharc leverése után. A császár a rebellió fészkeit látta bennük, ezért – a még akkor jó állapotban lévőket – egyszerűen felrobbantatta. Néhánynál még erre sem volt szükség, mert jelentéktelenségük miatt komoly véderőnek nem számítottak, gazdáik viszont nem próbálták megakadályozni, hogy egyszerűen tönkremenjenek.
Kinizsi Pál 1472-ben kapta meg a birtokot, rögvest várat épített rá
A modern kor embere persze képes nosztalgiázni, történelmünk fényes korszakait felidézve azon ábrándozni, vajon milyen lenne, ha váraink régi fényükben pompáznának. A huszadik század második felének állama és néhány megszállott vállalkozója a mai napig szívén viseli egy-egy várrom sorsát. Milliárdokat fordítanak arra, hogy „visszaépítsék” a tönkretett falakat és bástyákat, hogy a látogató akár csak néhány órára is mondjuk Mátyás király vagy Dobó István várában érezze magát. Sümeg, Szigliget és Nagyvázsony kiváló példa rá, hogy építeni ma is érdemes.
Nagyvázsony
Zánkánál fordulunk északra a Balaton partjától, hogy egy rövid autózás után a Káli-medence közelében lévő faluba érkezzünk. Kis hely ez, összesen 1700 lelket számlál, nehéz is délidőben bárkit meglátni az utcán. Aztán a kisboltnál mégis, és már csak egy kérdés: merre van az a Kinizsi-vár. Itt ugyanis nemhogy hegyet, még egy kisebb dombot sem találunk, felfelé hát hiába kémlelnénk, bizony annak a várnak a faluban a helye. Nem sokat szöszmötölt Mátyás királyunk híres hadvezére, valószínűleg úgy vélte, van ő akkora vitéz, hogy síkra emelt várát sem meri megtámadni a török. Kinizsi Pál 1472-ben kapta meg szolgálataiért jutalmul a királytól a birtokot, és rögvest várat épített rá. Virágzásnak indult a település, mezővárosi rangot is kapott, sőt Pálos kolostor is épült benne.
A honfoglalás után a Váson nemzetség telepedett le itt, a 14. században a Vezseny család birtoka volt. Amikor az utolsó Vezseny is elhunyt, Vázsony a koronára szállt. Így adhatta Mátyás király serege fővezérének, Kinizsi Pálnak a birtokot. Akkoriban alakították ki a négy kisebb toronnyal védelmezett várat, amelynek belső udvarát emeletes palotaszárny övezte, sarkában várkápolnával, míg a bejárata elé az ágyúk elhelyezésére alkalmas kapuvédőművet emeltek.
1490-ben Habsburg Miksa trónkövetelő zsoldosserege megszállta, és csak a következő esztendőben ellenük hadjáratot vezető Kinizsi tudta fegyvereseivel visszafoglalni. Mivel Kinizsi Pál főnemes általában az ország veszélyeztetett vidékeit védelmezte seregével, vázsonyi rezidenciáját a felesége, Magyar Benigna úrnő lakta, aki Kinizsi halála után rövidesen újra férjhez ment. Bármily furcsa lehet, de igaz: Kinizsi halálával, az új században a török bevette a várat, majd visszafoglalták a magyarok, hogy aztán többször ide-oda cserélje gazdáját. Jelentőségét később elveszítette. Ma pedig elsősorban a turistákat várja, a maga rendezettségével, viszonylagos épségével. A nagy toronnyal szemben a legendás gazda lovas szobra vigyázza a falakat, jó kis körtefák oltalmában.
Sümeg
Ez az a hely, amit ma már aligha kell reklámozni, hiszen aki a Balaton északi partjára téved, és a legjobb állapotban lévő végvárat keresi, annak a Tapolcai-medencében lévő Sümegre kell menni. Nagyvázsonnyal ellentétben itt nem szükséges keresgélni, már messziről látszik a település fölé emelkedő nagy domb, rajta az igen jó állapotban lévő várral. Eltéveszthetetlen, és persze kihagyhatatlan. Van itt minden: várkapitány, történelmi élménypark, végvári napok, lovagi tornák és párviadalok, nagy fogadó és szálloda. Az „uniós” táblákon látjuk a hatalmas számokat – többször is százmilliók érkeztek a felújításhoz, az újabb és újabb beruházásokra. Sümeg egyértelműen a Dunántúl Egerje, már ami a várat, annak állapotát és marketingjét jelenti.
A várat a tatárjárás után IV. Béla kezdte építtetni, majd a veszprémi püspökök fejezték be. Jelentősége a mohácsi csata után nőtt meg, miután Fehérvár és Veszprém török kézre került. Sümeg a Dunántúl egyik legfontosabb központjává vált. A környék várai közül egyedül maradt magyar kézen. 1605-től – ötven évig – falai között őrizték Szent László hermáját.
Az idemenekült veszprémi püspökök erősítették is falait, olyannyira, hogy még a Rákóczi szabadságharc idején is jelentős erőt képviselt: a kuruc katonaság központja volt. Nem meglepő, hogy 1713-ben az osztrákok felgyújtották, és nagy részét lerombolták. Felújítását 1957-ben kezdték, magánkézbe 1989-ben került. Szerencsére azóta is folyamatos a rekonstrukció, így a látogatók egyre többet kapnak vissza a letűnt korok élményeiből. A vár 270 méter magas dombon áll, kényelmes, egyáltalán nem megerőltető sétával könnyen elérhető a központból.
Szigliget
„Tátika, Somló, Szigliget…” – idéztük dunántúli várbarangolásaink kezdetén a régi balatoni nótát. Nos, Tátikán és Somlón már „jártunk”, így talán stílszerű, hogy „utazásunkat” Szigligeten fejezzük be. Itt is egy csodálatos várra lelhetünk, gyakorlatilag a Balaton partján, egy 230 méter magas vulkanikus hegy csúcsán. Tavaly decemberben adták át a több mint 300 millió forintból felújított fellegvárat, amit az itt élők szerényen csak „a Balaton vára”-ként emlegetnek.
Természetesen van is mire büszkének lenniük, hiszen a 750 éves erősséget derék katonái 150 éven keresztül sikeresen védték az oszmán próbálkozások ellen. Palonai Magyar Bálintnak a leghálásabb az utókor, legalábbis az ő fából faragott szobra fogad bennünket a bejáratnál. Igaz, ezt a várat is jóval korábban 1260 körül építették a pannonhalmi bencések. Annyira megtetszett művük IV. Bélának, hogy 1262-ben cserével megszerezte magának – nyilván jól illett végvárrendszeri terveibe. Leghíresebb várkapitánya a már említett Magyar Bálint volt, aki kiválóan védte a török próbálkozások ellen. Aztán a 16. században jelentősége csökkent, elavultnak számított, és nem is „költöttek rá”, mert nem esett a fontosabb hadjáratok útvonalába. Azt pedig nyilván már alig kell említenünk, hogy I. Lipót ezt a várat is leromboltatta, mégpedig 1702-ben.
Hogy aztán ma – és remélhetőleg tovább folytatva a korszerűsítést – próbálja a hálás utókor régi „kondícióját” visszaadni az egykori fellegvárnak. Nem csupán a falak, de a belső épületek is visszaidézik a történelmet. Aki ma ellátogat Szigligetre, felkaptat a hegytetőre, nem csalódik: Barokk-konyha, Várkápolna várja, míg a faluban fegyver kiállítást tekinthet meg.
Vár állott, most… Igen, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Nagyvázsonyban, Sümegen és Szigligeten ma is vár áll. Hála az utókornak, azoknak az elhivatott történelem-szerelmeseknek, akik a turisztikai célokon túl talán abban is hisznek, hogy ennyivel tartozunk azoknak, akik azért húztak kőfalakat dombokra és hegyekre, és azért ontották vérüket ha kellett, hogy megőrizzék számunkra azt, amik ma (is) vagyunk: magyarságunkat.
Széles Tamás írása
